Egy személyes élmény következik. Egy tanulságos, ám nem túl kellemes élmény.
Alapvetően azt feltételeztem magamról, hogy jó emberismerő vagyok. Többnyire eddig beigazolódott minden, amit egy-egy emberről az első beszélgetés után lecsekkoltam, szinte mindig. Most valahogy mégis elhagytak a megérzéseim. Egy tökéletes nő a történet középpontjában, aki – mint utóbb kiderült – mégsem annyira tökéletes.
Tettünk egy túrát nemrégiben Svájcba, hosszabbra terveztük, mint amilyenre sikeredett. Egy családnál (anyuka + két gyerek) éltünk, én lettem volna a gyerkőcök bébicsősze. Teszem gyorsan hozzá, hogy a gyerekekkel semmi gond nem volt, semmi. Anyuka viszont nem egészen az, akinek mutatta magát.
Megérkezés, vacsi, aztán pihenés. Másnap kedves bájcsevej, pontosabban nem is bájcsevej (ennek a szónak talán van egy kis negatív íze…), egy kellemes beszélgetés. Egy segítőkésznek tűnő, kedves és jólszituált anyuka ült velem szemben. Elmesélte, hogy huszonévesen bejárta a világot, 3 éven keresztül egy hajón élt az akkori párjával. Mesélt a Dél-Amerika egyes területein látott szegénységről, arról, hogy mennyire nincsenek még csak gyógyszerek sem egy-egy vidéken. Mesélt arról, hogyan cserélt el akár egy pólót is élelmiszerre és arról, hogy akadt időszak, amikor 3 hónapon keresztül még csak ételt sem tudtak venni maguknak, mert olyan területeken hajóztak. Volt, ahol sorban kellett állni a zuhanyzásért, és a várva várt víz sem olyan lett, mint amire számított… koszos, hideg, röviden: nem éppen tisztálkodásra alkalmas. De imádta például Ausztráliát, azt mondta, ott még az életét is el tudná képzelni.
A három évig tartó hajókázás motiválta, hogy gyerekeinek is megmutassa a való világot. Nem szervezett, csoportos, tengerparti kiruccanásokra vitte őket, hanem hátizsákos túrákra Közép-Amerikába, Afrikába. Bejárták Mexikót és Egyiptomot is egy-egy hátizsákkal, az ottani tömegközlekedést használva. Zsúfolt buszokon zötykölődtek, helybeli szegény gyerekekkel játszottak, látták, hogy milyen az, amikor szinte semmi nincs. Nemhogy játékok, de még étel sem nagyon. Gyorsan hozzá is teszem, hogy ezek a svájci gyerekek nem is lettek elégedetlen, követelőző, a tv “valóvilágain” edződött, egész nap okostelefont nyomkodó kis droidok. Játszótéren játszottak, mindenféle zöld gazt megkóstoltak,ami az útjukba került, imádták az állatokat, egyszerűen jó volt velük beszélgetni, fogócskázni, nevetgélni.
És ezek a 9, 10 éves gyerekek pár év múlva tökéletesen fognak társalogni több nyelven is. Nem csupán németül, hanem angolul és franciául is bátran meg mernek majd bárhol a világon szólalni. Bármit el tudnak majd mesélni. Bármit meg tudnak majd kérdezni. Szerintem igaz a mondás, miszerint annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz. Őszintén irigylem ezeket a gyerekeket. És egyúttal megemelem a kalapomat a svájci oktatási rendszer előtt. Példaértékű. Kár, hogy mi idehaza ezeket a példákat valahogy nem látjuk… vagy nem akarjuk látni.
Vissza a gyerekekhez. Adott tehát egy 9 éves kislány és egy 10 éves kisfiú, akik bejárták a fél világot, mindent láttak, amit látniuk kellett ahhoz, hogy a világról alkotott képük reális legyen. Beszélnek, pontosabban egyelőre még tanulnak több nyelven. Ahelyett, hogy a technikai kütyüiket nyomkodnák, a játszótéren ugrálnak és fogócskáznak. Persze emellett síelnek és lovagolnak. Egy négyszintes villában élnek Svájc legrégebbi területén, a nappaliból egy varázslatos tájat látnak nap-mint nap. És igen, köszönik szépen, de mindenük megvan. Vagy legalábbis azt gondolná az ember elsőre.
Van egy édesanyjuk, aki igazi minta-szülőnek tűnik. Megmutatja a világot a gyerekeknek, nem kényezteti el őket és fontos számára a gyerekek fejlődése, tanulása. Ez eddig így klassz is lenne. De valami nem stimmelt a képben… És aztán lassan kiderült, hogy elég sok pasit csereberélt az évek alatt. Ami, tekintve, hogy ritkán találja meg az ember lánya elsőre azt a bizonyos lovagot, nem is lenne elítélendő. Csak a mód fura. Valahogy mindig pénzesebbek és szakmailag sikeresebbek felé húzott a hölgy szíve. Nekem mondjuk már az is érdekes, hogy valaki, akivel három éven keresztül a világot is körbeutazom, “kukába” kerül. De hát legyen… Aztán a gyerekek.. remekül passzolnak anyuka imidzsébe. De tényleg. Persze pénzt is hoznak a családi kasszába apukán keresztül. Apuka ritkán látja őket. Mindegy is, hisz a pénzt utalja. Anyuka nem is hagyja, hogy kevesebbet fizessen, ha próbálkozik, ha nem. Az 1400 frank havonta az 1400 frank, punktum.
Hamarosan pedig költöznek is tovább, Zürichbe. Egy nagyobb villába, nagyobb kerttel. Magániskolával. Több pénzzel. Sok-sok pénzzel. De természetesen ez a költözés is csupán a szerelemnek tudható be. Mi másnak… A többi nyilván csak szerencsés “plusz”. És a hatalmas szerelem miatt vesz fel az ember kétgyerekes anyukaként is combig éri 10 centis lakk csizmát – valahogy meg kell hódítani az áhított herceget…
Remélem, a gyerekek ebből minél kevesebbet fognak érzékelni. Tény, hogy anyuka nem a saját tehetségéből építgette a karrierjét, a házát és az egész életét. Bárcsak, ők már mások lennének. Nem szentek, de erkölcsileg talán egy felsőbb létrafokon ácsorogva majd lefelé tekintenek a világra és a körülöttük lévő emberekre is. Drukkolok nekik, értük!
Kommentek