Elhaladtam a világ mellett. Vagy ő mellettem. Igazából a lényegen nem változtat, külön létezünk, egymástól fényévekre. Nem is arra vagyok kíváncsi, hogy melyikünk volt gyorsabb, ő vagy én. Sokkal inkább arra, hogy hogyan is érjük be egymást. Egyszerűen hiányzik az, hogy otthonosan mozogjak benne, értsem a jövés-menést. Vagy inkább ne is értsek semmit, csak akkor meg jó lenne erről az értetlenségemről nem tudni. Merthogy ugye boldogok a lelki szegények… Vagy én is csatlakozni akarok hozzájuk, vagy ne legyenek idióta emberek.
Sétálok a város utcáin, és nem érzem, hogy picit is az enyém lenne mindaz, ami körbevesz. Nemhogy nem az enyém, de még el is lök, totálisan idegen. Mintha egy burok venne körbe, ami nem kompatibilis ezzel az egésszel. Semmivel sem az.
És aztán beszélnek hozzám. Vagyis mozog a szájuk. Én meg értetlenül állok. Jönnek a szavak, mindenfélék. És se füle-se farka az egésznek. Még a kutyámmal is elmélyültebb beszélgetésekbe elegyedhetek. Esetleg néha beleböfög egyet, ha éppen túl van mondjuk a vacsoráján. De legalább böfög. Ez egy érthető jelzés. Rá kellett azonban döbbennem, hogy a többi, némely’ kétlábútól származó böfögésre képtelen vagyok már reagálni. És ezen se szótár, se tolmács nem segít.
A tanácsokat és a bölcsebbnél bölcsebb kiokosítást meg mindenki tartsa meg magának. Klassz, hogy az emberek tudják, hogyan kell egy életet szépen élni, ügyesen dolgozni, sok pénzt keresni. Csak akkor mi a francért nem csinálják?! A korra, és élettapasztalatra ne hivatkozzon senki. Nem egyszerű, de 25 évesen elmondhatom magamról, hogy diplomás, nyelvvizsgával (bár ugye utóbbi feltétele előbbinek) és ehhez kapcsolódó nyelvtudással és egy B-s jogsival is rendelkezem. Ezek nekem már sikerültek. Éltem külföldön. Ha valaki ezeket szintén fel tudja mutatni, vagy legalábbis ennek egy részét, akkor elkezdem megfontolni a tanácsait. Addig viszont nem áll szándékomban ilyesmivel tölteni az időmet. Szortírozok én is, amolyan tavaszi nagytakarítás.
A “Lajos-Vuitton” táskák országában, az ízléstelenség és álszentség kellős közepén segítségért kiáltok. Ha hallja valaki, akkor sos, jelezzen, mondja el, hogy sokan vagyunk, akik nem együtt sétálunk kézen fogva ezzel a világgal. Mondja el, hogy utolérjük vagy utolér. De hogy legalább van remény. Addig meg előszedem az éjjeliszekrényről a rózsaszín csipkével körülfont szemkötőmet és elindulok. A fülesemen keresztül Sinatra melódiák csendülnek fel. De egyébként meg immunis akarok lenni a külvilág egyes ingereire. Amíg nem jön szembe érték, addig becsukom a szemem és fülem.
Elhaladtunk egymás mellett. Remélem, nem örökre.
Kommentek