Kezdjetek el élni

Az idei Terézanyu-pályázat fődíjasa egy igazán különleges nő; alkot, ír, gyereket nevel és boldog. De nem volt ez mindig így. Ahogyan ő fogalmaz: “Csak a „halálom” után jöttem rá, hogy tulajdonképpen valaki más életét élem a sajátom helyett.”

Egy nő, akit a megfelelési kényszer bezárt. Bezárta egy kapcsolatba. Bezárta az akkori énjébe. Egy rácsok nélküli börtönbe, ahol a kulcs mindvégig a kezében pihent, de valamiért nem akart menekülni. Most, túl minden szörnyűségen lejegyezte saját történetét, hogy mások is okulhassanak belőle és talán előbb észbe kapjanak hasonló helyzetben. Ne történjen meg másokkal mindaz a szörnyűség, amit Angelika átélt! És amibe majdnem belehalt.

R. Kelényi Angelikával még tavaly nyáron volt szerencsém néhány e-mail üzenetet váltani. A Nőkorszak főszerkesztőjeként megjelenési lehetőséget biztosított a csermakdesign alkotójának, az ékszereknek, a legújabb kollekciónak. Két cikket is írhattam az online női magazin oldalaira, Angelika pedig interjút készített Dórival. Aztán télen a Karácsonyi manók projektünk is helyett kapott a nőkorszak.hu portálon.

Tegnap kinyitottam a Kisalföld napilapot és a csütörtöki rovathoz lapozva Angelika fotójával találkoztam. Mint kiderült, az 5. Terézanyu pályázatot ő nyerte meg a történetével. Rögvest a Terézanyu.hu oldalon landoltam és már olvastam is az írást. Becsülöm, hogy ezt így kiírta magából. Elmesélte mindazt, amit átélt, mégsem éreztem egy pillanatig sem panaszáradatot. Sokkal inkább valamiféle megnyugvást a sorok között, megnyugvást, hogy vége, hogy megtörtént, de már csak a múlt egy darabkája.

“Azt mondják, hogy halál közeli állapotban voltam. Tulajdonképpen egy új ember született, miután felnyitottak, kimostak, összefoltoztak és helyreállították az összeomlott vérkeringésemet. Akkor 29 éves voltam, és nem tudtam, mi történik velem. Nem mintha előtte tudtam volna. Csak a „halálom” után jöttem rá, hogy tulajdonképpen valaki más életét élem a sajátom helyett. Az állandó megfelelési kényszer, KÉNYSZER, nem csak saját belső késztetésem, hanem a külső agresszió hatására is más emberré tett, mint aki valójában voltam, vagy lenni akartam.

Akkor már 7 éve együtt éltem vele. Egy társaságban nőttünk fel, ismertem szinte születésünktől fogva. Eljött a nap, amikor másképp néztünk egymásra. Az első két évben, amíg tudta, hogy merre tart, amíg csak álmai voltak, amíg egyszerű volt és tisztalelkű, szépen működtünk. Azt hittem, ilyen marad. Aztán hirtelen megvalósulni látszottak a tervei, sok pénze lett, és elszállt. Lekezelő, durva és kevély lett, nem tudta jól kezelni a sikert. És a sikertelenséget sem. Ha egy-egy tárgyalása nem az elvárásai szerint alakult, a dühét rajtam töltötte ki, mert én voltam kéznél. Érdekes, hogy bár otthon soha nem tapasztaltam agressziót egyik szülőm részéről sem, tőle eltűrtem. Valószínűleg fel sem fogtam, hogy min megyek keresztül. Okos lánynak tartottam magamat, okosnak tartottak sokan, mégis eltűrtem. Leginkább azért, mert szégyelltem, hogy ez velem is előfordulhat.”

A Halálom után 15 évvel című írást teljes terjedelmében ITT  olvashatjátok.

Néhány kérdés kikívánkozott belőlem, ahogy a történetet olvastam. Kíváncsiságomnak teret engedve megírtam őket Angelikának, aki készségesen és őszintén válaszolt is. Íme tehát a kérdésözön és rögvest utána a válaszokat is olvashatjátok.

Grüezi blog: Hogyan vetted rá magad, hogy mindezt leírd, kiírd magadból? Nem volt félelmetes a régmúlt eseményeit újra felszínre hozni? Nem tépett fel sebeket benned?

Angelika, fantasztikus nő vagy. Újabb példaképpel gyarapodtunk, köszönjük! 🙂 Kamilla lánykád bizonyosan nagyon büszke rád.