Egyetemistaként kezdtem el vonattal utazni rendszeresen. Addig csupán egyszer-egyszer, főképp kirándulások alkalmával volt szerencsém a vasúti közlekedést használni. Sejtésem sem volt akkoriban, hogy ez az egész magyarállamvasutak (így, csupa kisbetűvel..) micsoda katasztrófa. Minden tekintetben sajnos. Az a tény, hogy a vonat menetrend szerint késik, ha vihar van, ha nem, ha leesik az égből két pihe hópehely vagy ha nem, ha nagyon nagy hőség van vagy ha nem, az már szinte megszokott. Szóra sem érdemes az ilyesmi. Az pedig, hogy némely vonaton nem lehet becsukni egy-egy ajtót, már fel sem tűnik a kedves utazóközönségnek. Kicsit huzat van, de hát ez van, nem lehet minden tökéletes…
Nyafka úrikisasszonyként (haha) azért amikor csak tehettem az osztrák vonatokat részesítettem előnyben és az öbb railjet járatain száguldottam Pest felé, majd aztán később távolabbi országokba is. Aki még nem utazott ilyennel, javaslom, próbálja ki! Tiszta a vonat, tiszták a székek, kellemes a klíma (ergo nem fagyok halálra nyáron a 40 fokos hőségben úgy mint a személyvonatokon, amikor egy szál pólóban flangálva naivan felhuppanok a fantasztikus hiperszuper személyre, ahol a klíma miatt már felszálláskor libabőrös lesz a kezem, aztán egy Pest-Győr táv alatt még az ujjaim is lilára fagynak). Szóval télen kabátban, nyáron pólóban a vonaton sem ér váratlan meglepetés. Az, hogy az ajtókat be lehet csukni, sőt automatikusan záródnak (váó), csak hab a tortán. Ja, meg minden kocsiban vannak monitorok, amelyen nyomon követhetjük, hogy éppen merre járunk. Anno mindez bennem, falusi parasztlányban szinte amolyan flow érzést is kiváltott. Ma már, átutazva néhány országot inkább csak azon csodálkozom, hogy hogyan tudunk a régi, jól megszokott mávos akármikkel közlekedni. De tényleg.
És akkor ennyit az utazás minőségéről. Most jöjjön a feketeleves. Merthogy ez még korántsem az volt. Az hagyján, hogy az ember lánya sokszor órákat vesztegelhet a vonaton valami hiba vagy éppen időjárási viszontagságok miatt (mondjuk, ha a vonaton vesztegel az ember, az már jó, hiszen ez azt jelenti, hogy elindult a vonat…), az utazás körülményeit se taglaljuk tovább, de az, hogy a jegypénztárban is inkompetens valakik ülhetnek, az már felháborító.
Anno nekem senki sem hívta fel a figyelmemet arra a bérletem megvásárlásánál, hogy egy darabka papírfecni, egy igazolás is kell hozzá, hogy érvényes legyen. Aztán egyszer csak jött egy középkorú, kissé frusztrált kalauzhölgy, aki ezért szépen megbüntetett. Vagyis megírta a büntetést. Én meg mondtam,hogy itt a diákom meg a bérletem és lövésem sincsen róla, hogy még mi a bánat kellene hozzá. Aztán felérve Pestre először a jegypénztárban sem tudták (tájékozottságból nem igazán vizsgázott jelesre a mávos banda), hogy mit is akarok én tőlük. Végül akadt egy a pasi, aki legalább rájött, hogy mi is a vágyam tárgya. A részletekbe most nem megyek bele, hosszú lenne, lényeg a lényeg, hogy hosszadalmas ügyintézés és egy papírhalom kitöltése után kezembe vehettem az igazolásomat, mintegy 60 forint (nyilván ezen akartam spórolni, amikor a majd’ tízezer forintos vonatbérletemet megváltottam…) ellentételezésért cserébe. Ja, és elküldtek még egy másik kis irodába, hogy a büntetésemet érvénytelenítsék és így mindössze kezelési költséget fizettem, pontosan 1000 forintot.
De nem is a saját sztorim kapcsán akartam most bejegyzést írni. Azóta is számtalan fárasztóbbnál fárasztóbb szituációba keveredtem én is, családom más tagjai is egy-egy jegypénztárban. A tegnapira viszont azt mondom, hogy kiütéssel nyert a máv, feladtuk a küzdelmet. Leng a fehér zászló, amit már talán inkább kényszerzubbonyként húzok magamra, magunkra mielőtt betesszük a lábunkat a magyarállamvasutak pénztáraihoz. Mert kell a nyugalom és a türelem hozzájuk. Nagyon kell.
Többször jártunk már úgy, hogy az írásképtelenség jeleit mutatta egy-egy pénztároshölgy. Ezt kiküszöbölendő tegnap már minden apróságot felírt egy cetlire édesanyám a mai napra szóló vonatjegye megvásárlásánál. Mindent felírt, mindent, oda is adta a kis papírját, hogy ne legyen értetlenség és hiba se csússzon a gépezetbe. Sikerült, megkapta a jegyet, vetett rá egy pillantást, kifizette, majd továbbállt, nem feltartva a sort. Itthon vette észre, hogy a hölgyemény május 3-ai vonatra adott neki jegyet. Igen, most június van. De mondtam este anyunak, hogy örüljön, mert a nagy részét eltalálta azért. Nem Párizsba, hanem Bécsbe adott neki jegyet, és még az év is jól van feltüntetve. Na, meg a napot is eltalálta. Hogy a hónapot nem?! Hát nem lehet minden tökéletes.
És hogy létezik-e olyan ember, aki egy egy hónappal ezelőtti vonatra váltaná meg a jegyét?! Hmm. A kérdés nyilván költői. Lehet, hogy ez lesz a “Vissza a jövőbe” magyar változata. Csak nem Marty McFly és Dr. Emmet Brown a főszereplők, hanem anya. És nem hiszem, hogy utazott az időben. Szóval éljen a keserű magyar valóság!
fotók: weheartit.com
