Kornél a Szivárvány-hídnál

A mai egy rendhagyó bejegyzés lesz. Múltidézés.  Egy szeretnivaló öregúrról.

Kicsit több mint két esztendeje még pesti egyetemistaként tengettem napjaimat, szabadidőmben olykor besegítettem a Zöld Zebra Állat- és Természetvédő Egyesületnél. Így ismertem meg Esti Kornélt. Az egyesület elnöke, Jutka vette szárnyai alá a fekete szőrgombócot, az elhelyezése nehézkes volt kezdetekben, örökbe adni nem sikerült, így panzióba került egy időre. Nem volt teljesen egészséges, a pocakja sokat rendetlenkedett, így többnyire rizst főztünk és vittünk neki.

Szinte mindig ment hozzá valaki látogatóba, aki elvitte egy jót sétálni. Emlékszem, egyszer a hatalmas hóesés kellős közepén is próbáltunk térni egyet a Népligetnél. Mindig élvezte, hogy mehetett, hogy szimatolhatott, hogy valaki mellett sétálhatott, hogy valakihez tartozott. Csak ellentétben a legtöbb kutyussal, ő sokunkhoz tartozott, sokan megszerettük és a szívünkbe zártuk. Így lett a gazdátlan, kitett Kornélból mindannyiunk kutyája.

Kornélnak köszönhetően találkoztam Nikivel, egy hihetetlenül jó szándékú és kedves fiatal lánnyal. Kornélnak köszönhetően kezdtem – ha csak virtuálisan is, de – csevegni Zsuzsával, akiben szintén egy hatalmas szívvel megáldott hölgyet ismerhettem meg.

És persze az igazi, csupa nagybetűs GAZDI, az utolsó éveket megszépítő társ Jutka lett Kornél számára. Jobb helyre nem is kerülhetett volna az öregúr.

Azt mondják, egy jó kutyának halála után a legjobb helye a gazdája szívében van. Kornélunk igazán csuda helyre került, annyi szívbe, amennyiről talán nem is ábrándozott 3 esztendeje. Sokunknak szerzett szép perceket, egy különleges lelkű kutyus volt. Igazi egyéniség.

Drága Kornélunkat az én kis Maci barátom is várta már a Szivárvány-hídnál. Az öregúr bizonyosan nem unatkozik most sem. Mi pedig igazán hálásak lehetünk, hogy megismerhettük őt és a kis lelkét kinyitotta nekünk. Ha csak a séták idejére is, de örülök, hogy picit a társa lehettem. Ég veled, Kornél!

“Aki szereti a kutyákat, valóban szereti őket, nem egyszerű állatokat vagy házi kedvenceket, hanem társakat lát bennük, sőt többet. Tiszteli a velük született méltóságot, felismeri, hogy képesek az örömre és a bánatra, és hogy sejtik az idő zsarnoki természetét, még ha nincsenek is teljesen tisztában annak kegyetlenségével, és ellentétben azzal, amit a szemellenzős szakértők állítanak, van valami fogalmuk önnön halandóságukról.”

a közös fotónk, ami azóta is bekeretezve a szekrényemen pihen