“Yeah! We’re open.”

A mai bejegyzés igazán különleges lesz; írtam már nagyon sok témakörben, mindenféléről született írásom, volt már vendég-cikk a blogon, a mai azonban minden bizonnyal az eddigi legmegosztóbb lesz. Vállalom.

Némelyek kíváncsian olvassák talán, némelyek vonakodva, megint mások nyitottabbak lesznek az alább olvasható sorokra. A nyitottság, az elfogadás pedig érték. Olyan érték, amely nélkül egy felszabadult, vidám élet nem hogy nehezen működne, nem is jöhet létre. Ahányan vagyunk, annyi félék vagyunk – és ez miért is lenne feltétlenül baj? A folyamatos gyűlölködés, utálat, pfujjolás egymásra, egymás ötleteire, egymás céljaira, biztosan nem lendít előre minket. Képzeljünk el egy leegyszerűsített világot, ahol mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanúgy gondolkodik, ugyanazt csinálja minden áldott nap – hol lenne itt a fejlődés, hogyan jönne létre, ki által? Ha mindenki egyforma. Hát persze hogy sehogy. És ennél egy sokkal egyszerűbb érv az elfogadásra: időt és energiát spórolunk meg magunknak, ha a másikat nem bántjuk, piszkáljuk, csak egyszerűen hagyjuk élni. Hagyjuk úgy élni, ahogyan szeretne. Ennyi lenne. Ugye nem is bonyolult?

A mai bejegyzés egy vallomás lesz. Egy olyan vallomás, amelyből megismerhetjük egy döntés, pontosabban nem is döntés, hanem egy érzés hátterét. A felismerést, annak másokkal való közlését és a mindezek hátterében folyamatosan jelen lévő buktatókat. De naná, hogy happy end a történet zárása. 

Egy meleg fiú vall nehézségekről, érzésekről, gondolatokról és egy hosszú folyamatról, amin keresztül ment, és amelynek a végén megtalálta élete párját. És köszöni szépen, nem kér bíráló, rosszalló megjegyzéseket, boldog párkapcsolatban él, csodaszép virágcsokrokkal lepi meg a kedvese – amire egyébként rettentő irigy tudok lenni  – , hétköznap dolgozik, amikor teheti, pedig a családjával van. Éli az életét. Úgy, ahogyan szeretné.

Ha legalább egy ember lesz, aki az írását olvasva félreteszi az ellenérzéseit és kicsit nyitottabbá válik, már megérte a bejegyzés.

Egyébként a mai írás címe a „Yeah! We’re open.” kifejezést talán sokan olvasták, hallották. A Google, a Prezi és az espell indított el egy kezdeményezést, melynek lényege, hogy nyitottnak lenni jó, nyitottnak lenni megéri. A közösségi összefogásról a Nyitottak vagyunk honlapján bővebben olvashat bárki.

És vissza a vallomáshoz. Őszinte és lényegre törő. Nekem tetszett a nyíltsága. Olvassátok szeretettel! Íme:

Hogyan is kezdődött nálam? Igazából ezt a kérdést nehezen tudnám megválaszolni.

Tény és való, hogy arra az ember fiatalon nem gondol, hogy akár a saját neméhez is vonzódhat, egészen addig, amíg nyilvánvalóvá nem válik számára. Sokan próbálják elnyomni magukban ezt az érzést, de én most már nem ezek közé az emberek közé tartozom.

Az elején természetesen próbálkoztam lányokkal, de rájöttem, hogy ez nem az igazi illetve valami „fontos“ hiányzik nekem. Már tinédzser korom óta foglalkoztatott a dolog, hogy milyen is lenne egy férfivel együtt lenni. Erőt vettem magamon és amint alkalmam adódott, nem is utasítottam vissza az első csókot. Abban a pillanatban éreztem azt a bizsergő (mint korábban említettem „fontos“) érzést, ami az előző kapcsolataimból hiányzott.

Ezek után már teljesen biztosan tudtam, hogy én a saját nememhez vonzódom.

Mivel egy kis falucskából származom, sajnos tudtam azt, hogy ezt ott nem fogják olyan egyszerűen elfogadni.

A legnagyobb fejfájást az okozta, hogy hogyan álljak ezzel elő a családomnak. Ez volt a legnehezebb! De mivel őket sem ejtették a fejükre, így egy idő után elkezdtek gyanakodni, hogy furcsa módon „barátnőm“ mindig van, de ők sosem láthatják.

Egy este elő is álltak a kérdéssel, hogy mi a helyzet velem? Én természetesen – mint sokan mások ilyen helyzetben – tagadtam, ami viszont nem járt sok sikerrel és körülbelül 5 perc után előálltam az igazsággal. Abban a pillanatban sokkolta őket a „hír“. Azon az estén/éjszakán nem is beszéltem többet a szüleimmel.

De eljött a másnap reggel – amiről tudtam – hogy nem lesz egyszerű. Ekkor jöttek a „sablonos“ dolgok, az alap hibák, amire az emberek elsőként gondolnak, mint például: miért nem mondtad előbb, elvittünk volna orvoshoz, hogy meggyógyítson…
Ez a mondat édesapám száját hagyta el, de akkor még nem tudta azt, hogyha valaki meleg, az NEM betegség! Ezután elég feszült volt a családi hangulat otthon, és tudtam, hogy valamit tennem kell.

Ebben az időben már volt egy párkapcsolatom egy férfivel, és ahogy az iskolai tanulmányaimat befejeztem elköltöztem otthonról. A vallomásom és az elköltözésem között eltelt körülbelül 1-2 hónapban a téma teljesen tabunak számított.

Az első, aki nyitott felém, az a bátyám volt. Ő jött rá először, hogy attól, hogy meleg vagyok, attól még mindig ugyanaz az ember maradok.

Miután elköltöztem, édesapámat is nagyon sokat foglalkoztatta a „melegnek lenni“ téma. Nagyon sokat utána olvasott, és ha a rádióban ilyenről volt szó, mindig végighallgatta. Ezután jött rá ő is, hogy ez nem betegség, illetve hogy minden ember különböző és ez egy „normális“ dolog, amiről senki sem tehet, nem választható, egyszerűen a gének határozzák meg.
Ezután édesapámmal teljesen olyan kapcsolatom lett, mint a „vallomásom“ előtt.

Édesanyámmal már sokkal nehezebb volt a helyzet. Neki több évig tartott, hogy fel tudja dolgozni. 1-2 éven keresztül szinte mindig, ha találkoztunk, annak veszekedés és sírás lett a vége mind az ő, mind az én részemről. Akkoriban azt is mondta, hogy én soha senkit nem vihetek oda hozzájuk, nem akarnak „ilyen“ embert a közelükben.

Annyira bántó volt nekem, hogy a 2 „normális“ testvérem hazaviheti a kedvesét, nekem pedig egyedül kell mennem minden családi összejövetelre. Ebben az időben nagyon sok ilyen eseményre el sem mentem.

Azóta eltelt körülbelül 8 év és minden teljesen megváltozott!

1 évvel ezelőtt megismertem a jelenlegi kedvesemet, aki életem nagy szerelme. Vele már a házasság gondolatát is felvetettük.
Nem tudom elmagyarázni, hogy mi történt, de ő annyira jó benyomást tett a szüleimre, főként édesanyámra, hogy őt az első perctől kezdve elfogadták és ma már mondhatom, hogy meg is szerették.

A korábbi kapcsolatom nem volt az igazi, kihasználtak, amit az ember a „rózsaszín ködben“ nem lát be. Valószínű, hogy ezt látták a szüleim is és most pedig látják a felhőtlen, érdek nélküli boldogságunkat!

Azóta, ha valamilyen családi összejövetel van, mi is szeretettel látott vendégek vagyunk. Már nem titok senki előtt, mert úgy gondoltam, hogy ha a szüleim elfogadták az életem választottját, akkor mások véleménye nem számít! Aki eddig szeretett, az így is szeretni fog, aki emiatt esetleg elutasítana, őt csak sajnálni tudom, mert ezek szerint akkor abszolút nem ismer engem.
A tapasztalatom az, hogy amióta vége a hazudozásnak, mindenki sokkal nyíltabb és őszintébb hozzám! Senki sem volt, aki a „másságom“ miatt elutasított volna.

A személyes tapasztalatom és az általam eddig bejárt, sokszor rögökkel teli életutam alapján azt mondanám, illetve tanácsolnám, hogy az embert ne a nemi hovatartozása alapján ítéljék meg! Sokan ebben a tévhitben élnek; de ha valaki magát az embert szereti, akkor ez nem lehet akadály. Az elején természetesen mindkét félnek picit fura lehet a szituáció, de ez oldódik, sőt a legtöbb esetben mélyül is kapcsolat. Ezért jobb inkább az igazsággal előállni, mint hazugságokkal olyan embereknek fájdalmat okozni, akik számunkra nagyon sokat jelentenek!

Köszönet az őszinte Vallomásért Takács Sándornak! Sok sikert kívánok a további életútjához és sok boldogságot a párkapcsolatához!

És ne feledjétek, nyitottnak lenni jó! 😉

kép forrása: Nyitottak vagyunk