100.

Szeretnék lezárni egy szakaszt. Egy olyan szakaszt, amelynek ez a blog is része volt. Ahogyan korábban megfogalmaztam, 2012 nyarán átléptem a határaimat mindenféle értelemben – mind földrajzilag, mind mentálisan, ekkor született a blog és ekkortól indult az a bizonyos nagybetűs. Iskolapadból ki, az országtól messze, idegen közegben. Nem volt egyszerű és sokmindent ma már másképp’ csinálnék. Sajnos nem tudok utazni az időben, így erre keresztet is vethetek. Tudok viszont változtatni a jelenlegi dolgokon és tudom alakítani a jövőt.  Rendelkezem az időm felett, hatalmam van; és csak rajtam múlik,hogy ezzel a hatalommal élek-e vagy sem.

Mogács Dániel önálló estjén voltunk nemrégiben, a címe: Rohan(d)ó élet. Az előadás alatt rengeteget nevettem. Ami borzasztó az egészben, hogy magamon, magunkon, a világunkon, a jelenünkön nevettünk. A mondanivalója keserű volt, de olyan tökéletesen ki lehet figurázni az életünket, hogy egészen  humorosnak hat. Persze ehhez intelligencia is kell, előadáshoz és megértéshez egyaránt – ez azonban sajnos kifogyóban van manapság.

Mert az élet csak úgy rohan. Rohan és ezzel együtt rohad is.

Úgy másfél évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megszerzem álmaim munkáját – az egyik futballklub tulajdonosát kerestem meg. Közösségi média akciómmal eljuttattam hozzá az üzenetemet, egy önéletrajzot, természetesen nem egy szokványos önéletrajzot. Megtanultam autodidakta módon honlapot készíteni, szerkeszteni, prezis bemutatót csinálni és mindezek után létrehoztam egy honlapot. Ehhez hasonlót egy amerikai lánynál láttam, az ő website-ja továbbra is él, igazán büszke lehet rá, mert nagyon klassz lett. Az enyém is klassz lett, dreamjobproject.webnode.hu volt az url-je – tegnap este kénytelen voltam törölni az anno sok munkával elkészített honlapot. Tegnap este telefonon zaklattak, undorító sms-eket kaptam. Mert kit talál meg a paraszt, akinek a fent említett klubtulajdonos (szándékosan nem írom le a nevét, úgyis tudja mindenki) hagyta elúszni a pénzét… Naná, hogy engem, az interneten. Az IQ szintje a téli, hideg hajnali mínuszokat juttatta eszembe. De ezt talán még mérni sem lehetne… Ennyit a panaszáradatról.

Minden eszközzel azon voltam/vagyok,hogy boldoguljak. Tanultam, diplomát szereztem, meglett a jogsim, nyelvet tanultam és tanulok most is, fejlődni akarok, olyat akarok csinálni, amiért nap mint nap rajongani tudok. Másfélszer körül akarom autózni a mezőnyt, úgy ahogyan azt Schumacher tette 2006-ban Brazíliában. Megpróbálok felkerülni a dobogóra.

Merthogy van egy csodálatos családom, akik segítenek. Akiknek nem mondom el elégszer, hogy mennyit köszönhetek nekik – nélkülük semmire sem mennék. Anyukám a legcsodásabb anya a földön. Apukám – bár néha morci és a tyúkjait is értelmes lényekként kezeli, azért – jó arc nagyon. Mindketten okosak, talán túlzottan is okosak, éppen ezért tudok ennyire világtalan lenni… nekik köszönhetően értem a világ működését és ez sokszor dühít és fáj. Persze ezzel nem vagyok egyedül, hiszen van egy filozofikus gondolatokkal megáldott kishúgom, aki – bár nem hiszi – egy klassz tesó, minden hisztijével együtt is. És hogy ne zárjam be a sort, van egy birkatürelmű párom, aki mindig kihúzott a gödörből. Meg persze ott van Kópé, akinek az udvaron végzett ásatásai nélkül unalmasabb lenne az élet…

Nemrégiben elveszítettem egy szívemnek kedves embert. Egy olyan nincstelen embert, akinek mindene megvolt. Mindene megvolt, amit boltban/pénzért lehet kapni – villa, menő autó, saját cég… Egyedül családja nem volt, olyanok, akik szerették volna, akik mindvégig mellette vannak a kórházban. Akik fogják a kezét, amikor fél. És akkor, amikor el akar menni innen. Mert kurvára nem mindegy, hogy akkor, azon az ágyon egyedül fekszel-e vagy sem. Persze, a végkifejlet ugyanaz.. ott marad a tested, a lelked meg továbbáll valamerre.. a mennybe, dzsennába vagy éppen újjászületik – jó esetben -, ez már ízlés (vallás) kérdése. És ha visszamehetne az időben, biztosan megtenné és változtatna. De neki már késő.

Rajtunk a sor, hogy végre ne az óránkat bámuljuk és rohanjuk valamerre. Álljunk meg, gondoljuk át, igyunk egy kávét vagy szívjunk el egy szál cigit… tök mindegy, a lényeg, hogy ne rohanjunk. Előbb-utóbb úgyis vége lesz. És ahogy Mogács mondaná: “nincsen rossz előadás, csak szar közönség”. Válasszunk klassz közönséget és várjuk a tapsvihart! És ezzel zárom soraimat és a Grüezi blogot – köszönöm mindazoknak, akik olvastak és követtek! Nekik üzenem, hogy valahogyan, valamilyen formában, valamiről fogok még írni – de előbb a keretet akarom hozzá megtalálni, aztán jövök vissza!

Csodaszép, varázslatos tavaszt és minden szépet, jót kívánok a kedves Olvasónak!

Üdvözlettel:

Anett